A mai napon még egy kicsit időzőm a boldogság témánál, mivel az utóbbi bejegyzésem óta olvastam valamit, amit szeretnék megosztani Önökkel. Amint olvasgattam rábukkantam egy vallomásra, melyet egy ember az élete alkonyán írt le papírra.
„ Tanács az utókor számára
Életem nehézkes volt, minden nap meg kellet küzdenem a betevőért. Úgy gondoltam az idő majd megold mindent, nekem csak az a dolgom, minden nappal előbbre jussak. Fel is tettem mindent egy lapra és vakon mentem előre, küzdöttem keményen, és lépésről lépésre kezdtem megvalósítani mindazt, amit elterveztem. A napjaim éjszakába nyúló munkával teltek, de én csak konokul, törtettem előre. Úgy gondoltam, ha mindenem meglesz, akkor majd boldog leszek. Viszont minden elért cél megvalósulása előtt, már egy újabb célt tűztem ki magamnak. Vagyonom gyarapodott, én viszont még mindig boldogtalan voltam. Minél több mindenem lett, annál jobban éreztem a boldogtalanságot.
Teltek a napok és én úgy éreztem, hogy nem élek igazán. Lassan mindenem meglett, amire csak vágytam. A bőség vett körül, de akkor sem voltam boldog. Teltek a napok, hetek, hónapok és az évek és még midig éreztem az űrt, amit semmi sem tudott kitölteni.
Az évek alatt három, csodálatos gyermekem született. Észre sem vettem amint felnőttek, kirepültek és már csak nagy ritkán térnek haza látogatóba. Míg gyermekeim cseperedtek, egyre csak egy érzés uralkodott rajtam. Nem volt más ez az érzés, mint a félelem. Féltem attól, hogy jó apa leszek-e és attól, hogy lesz-e elég energiám mindet megadni nekik. A félelem annyira eluralkodott rajtam, hogy nem is emlékszem, mikor és menyi időt szántam rájuk. Nem tudom menyit kacagtak és menyit sírtak, nem tudom ki volt az első szerelmük és ki törte össze a szívüket valóban. Ami viszont a legfontosabb nem tudom hiányoztam-e nekik vagy tudtam magam pótolni a sok játékkal, ruhával, amivel elhalmoztam őket. Nem tudom, de végig éreztem az űrt, ami ott tátongott bennem.
Most amikor életem alkonyán egyedül üldögélek és már csak egy gondolat foglalkoztat, ami nem más, mint a kérdés.
Voltam én boldog valaha?
Amint elmerülök nap, mint nap emlékeim tengerében keresve az elveszett boldogságom, eszembe jutnak pillanatok. Pillanatok, amikor sikerült elérnem kitűzött céljaim, pillanatok, amikor megvettem az első biciklim és büszkén ültem fel rá. Vagy, amikor az első albérletemben kinyitottam kedvesemmel egy üveg bort és mintha a lakás az enyém lett volna, kortyolgattam poharamból a félédes bort. Vagy, mikor az oltár előtt álltam és a szívem majd kiugrott a helyéről. Gyermekeim születésének pillanatai, és az első találkozás öröme, amikor karomba vehettem törékeny kis testüket. A reggelek, melyeken gyermekeim még aludtak, mikor én puszit adtam, betakargattam és az újralátás reményében indultam útnak. A mindennapi hazatérés, amikor mint kismadarak szálltak felém gyermekeim. Megannyi csodás emlék. Mind egy pillanat csupán, viszont nem más, mint egy-egy boldog pillanat. Egy élet kellett hozzá, hogy rájöjjek, mikor is voltam boldog. Egy élet, amiről azt hittem, hogy egy boldogtalan megfáradt ember élete.
Egy élet melyben kergettem a boldogságot és nem vettem észre, amikor meg állt mellettem és megfoghattam volna. Én akkor is csak rohantam, mert vak voltam, nem vettem észre a pillanatokat, amikor a boldogság ott állt mellettem és paskolta a vállam. Majd tovaröppent, és én ismét loholtam a nyomában. Ott volt mellettem és nem láttam, benne éltem és nem éreztem, szerencsés voltam és szerencsétlenkedtem. De most életem alkonyán, hálás vagyok a sorsnak, mert felnyitotta a szemem, és bár a pillanatot nem éltem meg, most emlékeimet újra élem, és elmondhatom, hogy boldog ember vagyok.
Amikor pedig eljön a pillanat, a búcsú pillanata, immár egy boldog ember fog távozni. Egy ember, aki csak egy mondatot hagy maga után, mely így hangzik:
-A boldogság csak egy pillanat a jelenben, ne keresd hát, máshol hanem éld át!!!-”
Igen, kedves olvasóim, nagyon szívemhez szólt ez a vallomás, és elgondolkodtatott. Valójában nap mint nap félelemben élünk, attól félünk, hogy elfogy a pénzünk, és nem tudunk mindent megadni a családunknak, amit szeretnénk, amire szükségük van. Néha ezt a félelmet le kell küzdenünk, és megállnunk néhány percre, néhány pillanatra, hogy vegyük észre a jelen pillanat boldogságát, hogy majd, mikor már egyedül leszünk, legyen amire emlékeznünk, és újra át tudjuk élni a boldogság perceit.
Véleményét, hozzászólását, kérdéseit, gondolatait várom a torocelra@gmail.com email címre. Visszajelzése a legnagyobb ÉRTÉK számomra!
Jó gondolkodást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése